autó

Tegnap új autót vettünk. Mert kellett. Így Villővel együtt már nem nagyon fértünk el a régi kedves Fordban. Nagyon sajnáljuk,a szívünkhöz nőtt az évek alatt, de szegény 250 000 km-el a tarsolyában már eléggé elfáradt.
Szóval keresgettünk mindenfelé a neten, míg az ebayen ráakadtunk arra ami elég nagy és meg is engedhetjük magunknak.
Estefelé felhívtuk a nagyszülőket, hogy elújságoljuk nekik a hírt, de talán nem kellett volna. Mindkét oldalról megkaptuk (igaz csak burkoltan) a kritikákat. A szomszéd épp most adja el a szuper autóját (a miénk duplájáért) az jó lett volna nektek - igaz, hogy a három gyerekülés abban sem fért volna el kényelmesen. Vagy: én tudtam volna nektek szerezni egy három éves egyterűt - igaz, hogy mi meg nem bírtuk volna kifizetni.
Szóval ennek a tapasztalásnak a kapcsán rengeteg gondolat kavargott a fejemben. Miért nem elégszünk meg azzal amink van? Miért vált ennyire státuszszimbólummá az autó?
Számunkra mindig is egy tárgy ami arra szolgál, hogy eljussunk egyik helyről a másikba. Az, hogy nem csilli-villi, nem a legújabb modell, nincsenek benne extrák, egy kicsit koszos egy kicsit meg van húzva, én nem bánom. A lényeg, hogy beleférjünk és elvigyen minket oda ahová kell.
De ( és most megint egy negatív dolog otthonról-bocs) Magyrországon az az érzésem, hogy annak alapján ítélnek meg, hogy milyen autóval járok. És hát valljuk be lehet, hogy a szüleinknek ciki, hogy a külföldről hazatérő gyerekeiknek "csak" egy használt autóra telik. Rettenetesen szomorú dolognak tartom, hogy ez lett a fő értékmérő.
Én úgy érzem, hogy mi mindezek ellenére gazdagok vagyunk. Na nem a szó primér jelentésében, hanem azáltal, hogy mennyi mindent láttunk, éltünk meg eddig, hogy barátaink vannak szerte a világban. Remélem, hogy egyre többen ráébrednek majd, hogy a gazdagság nem autóval mérhető.