Mihály napi sárkányok

Sárkány a napfelkeltében


(volt)Iskolánk ugyan már nem működik waldorfként, de az ovis és néhány iskolás szülővel mégis úgy döntöttünk, hogy megtartjuk az ünnepeket. Így került sor a múlt hét végén a Mihály -napra. Péntek este elkészítettük a sárkányokat majd vasárnap hajnalban Gyögyöstarjánban gyülekeztünk hogy felmásszunk a hegyre és dalszóval köszöntsük a napfelkeltét, majd megreptessük a sárkányainkat.
A gyerekek már előző este is nagyon izgatottak voltak és angyalian viselkedtek. 1/4 6-kor szó nélkül pattantak ki az ágyból, öltöztek és még csak össze sem vesztek.
Az idő is nekünk kedvezett, bár amíg fel nem kelt a nap a szelet jeges orkánnak éreztük de mikorra nap első sugarai melengetni kezdtek már csak enyhe fuvallatot éreztünk ami épp arra volt jó hogy felrepítse a papírsárkányokat.
Az utolsó próba abban állt, hogy étlen -szomjan legyalogoltunk a tóhoz ahol mindenki elnyerte a jutalmát a sárkányfarok sütit és a meleg teát.
Nagyon jól éreztük magunkat

Egyedül

Hát megint itt egyedül. Most épp két hétre ment el, de eléggé kaotikus ősznek nézünk az elébe. Sajnos a munkája miatt nagyon sokat lesz távol. Pedig nagyon jó volt ez az év Orleansban. Már kezdtünk úgy élni mint egy "normális " család. Itt van reggel, itt van este csak napközben kell elmenni dolgozni. De újra hazajöttünk, és ő ismét utazik.
Fura érzés ismét itt lenni a gyerekekkel , átérezni a nyakamba szakadt felelősséget.
Nem is tudom mi rémiszt meg jobban. Az, hogy mindent nekem kell elintéznem, megoldanom, megcsinálnom vagy a magányosság érzése, az, hogy nincs itt velem esténként, hogy kibeszéljük magunkból a napot, hogy megöleljen, hozzábújjak.
Talán a magány jobban fáj, mert a élet megy tovább akkor is ha nincs itt, csak talán egy kicsit nehezebb összeszervezni a dolgokat. De amikor eljön az este és a gyerekek lefeküdtek küzdenem kell a rám törő negatív gondolatok ellen, meg kell néznem kétszer, háromszor, hogy minden ajtót jól bezártam-e és nehezen bújok ágyba. Talán akkor érzem a legsebezhetőbbnek magam. Az éj csendjében, sötétben egyedül....

Discover Anaïs!

SOS

Waldorf-osztálytanítót, intézményvezetőt keresünk a gyöngyösi Vidár Waldorf iskolába.
Elvárás: végzettség, tapasztalat, pozitív életszemlélet.

Jelentkezés kézzel írott önéletrajzzal a 3201 Gyöngyös, Pf. 313 címen

Tájékoztatás: 37/315-354, 30/2193740

vidarpontiskolakukacfreemailponthu

Berkes Melindánál.

gondolatok....

Ezt a verset a napokban kaptam az iskola újjáélesztése kapcsán:

Életszabályok

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

a múlttal nem szabad törődnöd.

S úgy tégy, ha veszteség ér,

mintha újjá születve élnél.

Mit akar - kérd meg minden naptól,

s minden nap felel majd akkor.

Tetteidnek tudjál örülni,

más tetteit tudd megbecsülni.

Főként ne gyűlölj egy embert se,

s a többit hagyd az Úristenre.

Goethe

Ezt pedig ma este találtam:

"Semmi sem teszi életedet sivárabbá, mint ha feladsz valamit, amibe belekezdtél."
Christian Morgenstern

Tudom jobban is csinálni!

megőrölök a reggelektől. Képtelen vagyok megőrizni a nyugalmamat. Nem tudom felvenni a gyerekeim ritmusát. Ahhoz, hogy felébredjenek szükségük van pár perc beszélgetésre, merengésre. Már ez is nehezen megy de jobb reggeleken erre még képes vagyok. Mikor aztán már felöltözve az asztalhoz ülnek akkor általában már elszakad a húr és nem tudok másra koncentrálni, csak, hogy épp ebben a percben késsük le az ovi-ill. az iskolabuszt. (Ugyanis ebben az évben úgy adódott, hogy mindkét intézmény buszt üzemeltet a gyerekek szállítására.) Emiatt pedig általában stresszelem őket, magamat és a reggelek meghitt hangulata amit egyébként szeretnék megvalósítani néhány ilyen noszogatás után olyan mintha nem is létezett volna.
Hogyan nézzenek így szembe a házi feladatot reklamáló tanítónénivel vagy az oviudvar dzsungelében harcoló fiúkkal?
Segítenem kell nekik nem ellenkezőleg. Tudom én ezt jobban csinálni, tudom én ezt jobban csinálni, ezt ismételgetem magamban és megpróbálok szembenézni a marcangoló bűntudattal.
(Legszívesebben utánuk szaladnék és magamhoz ölelném őket, hogy tudják itt vagyok és mindig velük vagyok, számíthatnak rám)

L'autre jour avec une amie nous cherchions des gens qui nous semblaient heureux, mais vraiment heureux. De mon côté, j'avais du mal à en trouver... Elle m'a lancé "Toi, tu es heureuse !" Sur le coup, ça m'a semblé bizarre.

Je me suis réveillée mardi matin avec la tristesse dans les os et quelque chose m'a poussée à réagir. Cette phrase d'Alain peut-être (Alain, le philosophe). Mes parents avaient rangé un exemplaire de Propos sur le bonheur dans l'étagère du couloir près de ma chambre, et j'ai parcouru plusieurs fois ce livre rouge où je comprenais tout. L'un de ses textes expliquait que l'on avait la responsabilité d'être heureux, pas tant pour soi que pour les personnes qui nous entourent. C'est peut-être après avoir lu ça que j'ai pris ma décision d'être heureuse.

Les choses qui remontent le moral (scientifiquement prouvé) : regarder une comédie ; se faire offrir un cadeau ; être écouté avec empathie par quelqu'un qu'on aime.

Le secret de Chine Lanzmann, c'est de regarder surtout le verre à moitié plein. Notamment chaque soir, en s'endormant, elle se demande ce qu'elle a fait qui la satisfait ; qui lui a fait du bien ; et ce qu'elle a fait, elle-même, qui a été bénéfique pour elle.

J'applique tous ces conseils ; et en plus, j'écoute Rires et Chansons, je cours, je cultive mon balcon, je lis le blog d'Anna, je souris aux gens dans la rue. Et bien sûr, j'essaie de montrer à mes amours qu'ils sont précieux pour moi, de réfrener mon penchant au caprice quand la vie m'offre ce que je lui ai demandé.

Certaines personnes mèlent une pointe de pitié à leur sourire quand j'avoue ma petite faiblesse pour American Pie ou mes exercices nocturnes. Mais m'en fous. Il y a certes quelque chose de pathétique dans le fait d'essayer et de montrer qu'on essaye. Et il me semble que le bonheur se décide (vu qu'il ne m'est pas tombé tout cuit sur le plateau). J'ai experimenté que ces trucs fonctionnent pour moi et je suis heureuse de me sentir de plus en plus heureuse. Et pas seulement heureuse : juste. Voilà, j'ai l'impression que c'est juste pour moi et pour ceux qui ont choisi de vivre ou s'associer avec moi.

Bonne journée à éprouver tout ce qui nous rend heureux !

Discover Lizz Wright!

Gondolatok a boldogságról...................(ma már nincs erőm lefordítani de idemásoltam mert nagyon jól esett)

nyaralás , keresztelő és egyéb szösszenetek

Amúgy meg a nagy iskola megmentő akcióban szinte minden másról megfeledkeztem. Még a blogírásról is.
Pedig elmentünk ám közben nyaralni a mesés Szigligetre meg itt voltak Manueék Franciaországból aki az egyik legeslegjobb barátnőm és immár hivatalosan is Villő keresztanyja. Mert közben egy szép augusztusi napon kismanó meg lett keresztelve. Mindezek mellett a nyaralás alatt kibújt a két alsó fogacskája és már nagyon ügyesen fordul mindenféle irányba. Itt egy pár fotó illusztrációnak.

iskola

Sajnos nem sikerült.............................
Nagyon sok ember akarata ellenére sem működik már igazán waldorf iskolaként.
Meghasonultunk önmagunkkal és Iringót beírattuk egy állami iskolába. Abba ahová anno én is jártam. Ez azért fontos mert én nem szerettem oda járni. nincsenek szép iskolás emlékeim. És minden porcikámnak fáj, hogy neki is oda kell járnia. Megvolt az első szülői és nekem olyan érzésem van mintha az elmúlt 20 év alatt semmi sem változott volna. A tanárnéni külön kiemelte, hogy ugyan még alsósok (és elvileg csak szóbeli értékelés van) de azért félévtől már kapnak jegyeket. hogy szokják. Hogy készüljenek a felső tagozatra. De egyébként is kinn van a falon nehogy a gyerekek elfelejtsék, hogy a százalékok milyen jegynek felelnek meg.
Ma volt először rajzórájuk. Nagyon várta mert ez az ő kifejezési formája. De szomorúan jött haza. Le kellett rajzolni a legkedvesebb nyári emléket de ő sajnos a balatoni nádra nem rajzolt elég levelet... a tanítónéni belerajzolta. Mi mindig elfogadtuk amit alkotott, próbáltunk segítő kritikával hozzájárulni a fejlődéséhez, nem folyamatosan ítélkezni. Soha nem javítottam a rajzát. Egyszer még ovis korában szerettük volna elvinni egy alkotókörbe, de onnan is azzal jött haza az első alkalommal, hogy a lány kiradírozta amit rajzolt, mert nem volt jó. Akkor ment utoljára.
És akkor most ez van. Mit mondjak neki? Hogy a tanító néninek ehhez nincs joga? Hogy nem kompetens? Hogyan akarom azt akkor, hogy Iringó elfogadja? Na itt ez teljes meghasonulás.

Nagyon nehezek voltak az utóbbi hetek aminek végül is ez lett az eredménye. De sajnos a régi iskolájában nem maradhatott. Felrúgtak minden ésszerű pedagógia alapelvet mondván az iskola csak így menthető meg a bezárástól. Ami persze nem volt igaz, mert volt más alternatíva. De a rossz döntések sorozata vezetett el oda, hogy többen elhoztuk a gyerekeinket. Mert számomra az volt a fontos, hogy a gyerekem egy védett környezetben, kompetens pedagógusokkal, steineri pedagógiával tanuljon. Az iskola még mindig működik és valószínűleg fog is mert erős mögötte a szülői összefogás. De ez már nem az én (mi) iskolánk. Reménykedem...hogy talán sikerül újraéleszteni, bár ahhoz az én megítélésem szerint nagyon kedvező csillagzat szükségeltetik.

Sajnos ez az egész történet az emberi-baráti viszonyainkat is megbolygatta. Egyrészről vannak kapcsolatok amik megerősödtek, máshol pedig meglazultak. De sajnos a közösség amit egy éve itt hagytunk, már nem létezik. Összeszorul a torkom most, hogy leírom. Még nem tudtam kisírni magamból. Talán az segítene...Most üres vagyok, hitevesztett, kedvetlen....