Kicsit felveszem még a tegnapi bejegyzésem elvarratlan szálait. Miért is fordul meg bennem az a gondolat, hogy jól döntöttünk-e az életünk egy adott pillanatában, hogy az itthont választjuk a külhon helyett? Mert most nem jó, Nagyon nem. És nem látom a kiutat. Van egy álmunk arról, hogy hogyan szeretnénk élni. Csak nem tudjuk megvalósítani. Ennek az álomnak a része az is,hogy hazajöttünk. Hogy megteremtsük az Otthonunkat, ahol felnevelhetjük a gyerekeket, ahol természetközelben élhetünk, ahol a kertemben termett ételt esszük, ahol a forrásból még tiszta víz folyik. De ennek az álomnak az is a része, hogy ezt együtt csináljuk. És ez egyenlőre lehetetlen. P. rengeteget van távolt tőlünk, sokkal többet mint szeretne, sokkal többet mint akkor mikor még máshol éltünk. De nem tehet mást, mert szükségünk van a keresetére. És itt be is zárult a kör. Ő nem tud mást csinálni, csak olyan dolgot amihez el kell mennie. Mi pedig itt várjuk őt a szépen alakuló házzal és kerttel, csak épp egyedül vagyunk.
Persze van másik alternatíva is természetesen, ott van az a lehetőség, hogy teljesen kivonuljunk a társadalomból és önfenntartóként próbáljuk meg élni az életünket. Van erre is példa, de nem érzem azt, hogy ez lenne a megfelelő.( Talán ez a legegyszerűbb útja az autonóm életnek. Ugyanúgy mint a Szamszara című filmben ahol a szerzetes végül mégiscsak gyáva módon elhagyja a családját, amely a vágyaiból született, hogy magányosan szerzeteskén jusson el a
nirvánába.)
De ebben az esetben nem vállalod fel azt a világot amelybe beleszülettél. Az effajta bezárkózás "kényelmes", mégha nyilvánvalóan küzdelmes is. Azt hiszem nincs jogom mások életéről ily radikálisan dönteni. Nem tehetem meg a gyerekeimmel, hogy kivonjam őket a társadalomból. A nagy tanítók, úttörők vagy egyedül voltak, vagy már felnevelték a gyerekeiket.....
Szóval a dilemma továbbra is az, hogy hogyan lehetne emberi életet élni anélkül hogy ennyit kéne adni érte cserébe? Az a vágyunk, hogy itt éljünk a Mátra alján. CSak még azt nem tudom hogyan............
