Néha meglepődöm azon, hogy mit kívánunk a gyerekeinktől, amit eszünkbe se jutna saját magunktól is megkövetelni, mert annyira nehéz………………..
Például azt, hogy jókedve legyen……..Mintha, nekünk „nagyoknak” soha nem lennének megmagyarázhatatlan hangulatváltozásaink, vagy nem dühödnék fel egy pillanat alatt. Aztán ott van az örök kérdés : „mi történt a suliban/oviban”. Amikor a lányom elkezdett oviba járni nagyon zavart, hogy nem kaptam tőle soha semmi támpontot arra vonatkozóan, hogy mi történt vele napközben. „Na, meséld el mit csináltatok ma? és mivoltazebéd? (különös módon az anyukáknak elemi szükséglete, hogy tudják, hogyan voltak a kicsinyei táplálva…) És, hát soha nem tudott rá válaszolni! Az volt az érzésem, mintha a hallgatásával azt akarta volna mondani: „de anya, mibe ütöd az orrod?”
Talán így is volt. De nemrég mikor valaki azt tanácsolta, hogy kezdjem el Én elmesélni neki a napomat, megértettem….azt, hogy mekkora intellektuális erőfeszítés az,hogy megtaláljam azokat a pillanatokat, amik érdekelhetik a gyerekeket (mert az, hogy énmitettem nem érdekli őket) és el is tudjam az ő nyelvükön mesélni.
Huuuuu
Mióta én is veszem a fáradtságot, mióta nem kérdezek tőlük túl sokat, mióta jobban jelen vagyok az iskola életében és főként mióta leülök melléjük csak úgy, még ha nincs is különösebb dolgunk együtt, azóta mesélnek. Néha…………
Souvent je suis frappée par ce que l'on exige de nos enfants, qu'il ne nous viendrait même pas à l'idée de nous demander à nous tellement c'est DUUUUUR.
L'égalité d'humeur, par exemple... Comme si nous les grandes perches, n'avions jamais de coup de blues inexpliqué, ni de coup de sang. Et puis il y a l'histoire de "raconter sa journée". Au début de l'école, quand Chimène était en petite section, j'étais super vexée d'obtenir un blanc chaque soir quand je lui demandais "Alors, raconte, comment ça s'est passé ? et kestamangé ?" (étonnant comme les mamans ont besoin de savoir comment leurs petits ont été nourris...) Ben elle ne savait jamais ! Et j'avais l'impression que son silence me disait "Maman, de quoi tu te mèles ?"
Et c'est peut-être ça. Mais quand, un ou deux as après sa première rentrée, on m'a soufflé l'inspiration de commencer par lui raconter MA journée, hou la la, j'ai compris... l'effort intellectuel que c'est, de tout se rappeler.. et de chercher l'évènement qui peut intéresser les enfants (parce que skejaimangé, moi, elles s'en fichent mais grave).. et de le traduire en mots compréhensibles.
Wahou.
Depuis que je fais cet effort, et surtout depuis que je ne pose plus trop de questions, que je participe davantage à la vie de l'école, depuis aussi que je me pose près d'elles, parfois, sans avoir grand chose à faire, elles me racontent.. De temps en temps...
idézet
innen
