megőrölök a reggelektől. Képtelen vagyok megőrizni a nyugalmamat. Nem tudom felvenni a gyerekeim ritmusát. Ahhoz, hogy felébredjenek szükségük van pár perc beszélgetésre, merengésre. Már ez is nehezen megy de jobb reggeleken erre még képes vagyok. Mikor aztán már felöltözve az asztalhoz ülnek akkor általában már elszakad a húr és nem tudok másra koncentrálni, csak, hogy épp ebben a percben késsük le az ovi-ill. az iskolabuszt. (Ugyanis ebben az évben úgy adódott, hogy mindkét intézmény buszt üzemeltet a gyerekek szállítására.) Emiatt pedig általában stresszelem őket, magamat és a reggelek meghitt hangulata amit egyébként szeretnék megvalósítani néhány ilyen noszogatás után olyan mintha nem is létezett volna.
Hogyan nézzenek így szembe a házi feladatot reklamáló tanítónénivel vagy az oviudvar dzsungelében harcoló fiúkkal?
Segítenem kell nekik nem ellenkezőleg. Tudom én ezt jobban csinálni, tudom én ezt jobban csinálni, ezt ismételgetem magamban és megpróbálok szembenézni a marcangoló bűntudattal.
(Legszívesebben utánuk szaladnék és magamhoz ölelném őket, hogy tudják itt vagyok és mindig velük vagyok, számíthatnak rám)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Jajj, ezt én is írhattam volna! De képzeld, nekem néha sikerül jól elindítani őket, de ehhez 6-kor kell kelnem. És ez nagyon ritkán sikerül:-)
Köszönöm, hogy olvasol, én is téged:-)
Szerintem ezt a legtöbb anyuka leírhatná..és hányan, de hányan küszködünk a bűntudattal, hogy türelmetlenek voltunk, vagy csak épp szaladtunk, vagy nem jutott idő erre-arra-amarra..
De talán nem is a tettek a legfontosabbak, hanem a személyiségen átütő igyekvés, törekvés, szeretet a jóra, szépre, nyugalomra, amit sokszor a rohanó iskolabuszok világában olyan nehéz mindig, ugyanúgy megvalósítani..mégis átmegy, hidd el!
Megjegyzés küldése