Az előző témához kapcsolódva szeretnék még leírni egy pár dolgot.
Mindketten itt születtünk Gyöngyösön, itt élnek a szüleink, ide kötnek a gyökereink. De...én 14 évesen a párom pedig 18 évesen került el innen. Azóta sok helyen éltünk, de a legmeghatározóbb persze a 12 év Orleans volt. 2005-ben jöttünk először haza akkor két évet maradtunk. Úgy láttuk, hogy a gyerekeinknek nagyon jó helye van, hamar beilleszkedtek és a waldorffal mi is közösséget, barátokat kaptunk. Nagyon hamar erős barátságok szövődtek mind a gyerekek, mind pedig a felnőttek közt.
A sors (és a munka) pedig úgy hozta, hogy a tavalyi tanévet ismét Franciaországban töltöttük. Ezalatt az egy év alatt sajnos olyan változások történtek az iskolában ami idén nyáron a széthulláshoz vezetett. De ezt még a tanév évgén nem lehetett tudni, sőt egész nyáron lelkesen dolgoztunk azért, hogy a megváltozott személyi feltételek között is tovább tudjon működni az iskola.
Abban, hogy hazajöttünk, és főleg, hogy ide Gyöngyösre nagyon nagy vonzerőt jelentett az iskola léte és a közösség ami kialakult.
Rettenetesen nehéz időszak volt a nyár utolsó két hete amikor már látni lehetett, hogy ha ki is nyit az iskola akkor sem tud igazán waldorf iskolaként működni, hiányoznak az alapvető feltételek. Na akkor döntöttünk úgy, hogy Iringót beíratjuk önkormányzati iskolába. Körülnéztünk és végül a választásunk a nagyszülők falujában levő iskolára esett főképp praktikus és kevésbbé pedagógiai okokból Úgy találtuk ugyanis, hogy ezen a téren nincs sok különbség az iskolák és a tanítók között. Szerencsére a waldorf ovit nem bolygatták meg az iskolai események (egyenlőre) így Csongor még mindig oda jár ami önmagában is áldás. Nem sok gyönyörűbb helyet tudok elképzelni egy óvodának, mint ott az erdőben a patak partján a vadászházban.
De most mégis itt állunk egy hatalmas dilemma előtt. Menjünk vagy maradjunk? Szerencsére a munkánk nem helyhez kötött, a párom utazik én pedig egyenlőre babázok/gyerekezek. De itt vannak a nagyszülők, a barátok akikkel végigharcoltuk már ezt a pár évet, a gyökerek.
Sokszor költöztünk már, szeretnénk végre megállapodni, letelepedni.
Ha itt maradunk akkor nem nagyon látok más választást mint az otthonoktatást amivel igazán csak az a bajom, hogy akkor az egyikünk az elkövetkezendő 10-14 évben nem nagyon tud dolgozni. Nem vagyok még biztos annyira magamban, hogy ezt be tudom vállalni. Alternatívaként még mindig ott a lehetőség, hogy az iskola talpra áll és esetleg mire Csongor suliba megy újra lehetne valami belőle.
Ha pedig megyünk akkor újra elhagyjuk a barátokat szülőket, majd hosszas munkával bedolgozzuk magunkat egy új közösségbe. viszont akkor olyan helyet választok, ahol egy múlttal rendelkező, stabil iskola/középiskola működik és ahol jó helyen tudom a gyerekeket.
Nem tudom, hogy mivel teszek nekik jobbat. Három év alatt háromszor váltottunk házat, hazát, nyelvet. Megtehetem-e velük mégegyszer azt, hogy ismét a nulláról kezjük?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
4 megjegyzés:
Hát ez tényleg iszonyú nehéz döntés. Nagyon megértelek, mert ugyanakkor vsz. az élet legfontosabb döntése az, mikor az ember a gyerekei jövőjéről próbál határozni legjobb tudásai és érzései szerint. Tanácsot nem hiszem, hogy lehet itt adni, hiszen - mint a tündék mondják :-) - a tanács kétélű fegyver. Én úgy gondolom, hogy jobb egy biztos lelki hátteret, alapot nyújtó közeget találni, akár sok bizonytalanon keresztül is, akár sokszor újrakezdve is, mert akkor talán mód van az elszenvedett sérülések gyógyítására. A másik úttal az a baj, hogy nem stagnál, hanem ront. Nem tudom, lehet, hogy én túl drámaian látom ezeket a dolgokat.
Bizony, egyetértek Tiliával... A család meg nem kerülannyira messzire, ha mondjuk Gödöllőt, vagy Vácot választjátok. Vagy akár Miskolcot, hogy ne ragaszkodjunk Budapesthez...
A legutóbbi infóim szerint a Hámori egy nagyon jó iskola, jó közösség.
Szerencsések vagytok, hogy a munkátok nem köt helyhez, talán érdemes ezt kihasználni.
Nagy dilemma ez nálunk is, mert errefelé meg egyszerűen nincs Waldorf. Az önkormányzati ovi tapasztalatai, meg több, mint elkeserítőek. A munka viszont helyhez köti a férjemet, ő a családfenntartó. Házunk hitelből, nem ugrálhatunk. Az otthonoktatástól még egy kicsit félek, a saját alkalmasságomat vonom sokszor kétségbe. Nehéz döntés ez, igen.
Köszönöm a megjegyzéseket.
Tilia, én sem tudom hogy mi a drámaibb. mostanában egyik nap így másik nap úgy.
Szilvi, kösz a tippeket. Én a gödöllőiről, az óbudairól meg a kékvölgyről (Pilisszentlászló) hallottam jókat. Azt azért nem hiszen, hogy Miskolc felé mozdulnánk, akkor inkább már Pest a párom úgyis sokat utazik.
Rozi, én sem vagyok azért annyira biztos magamban otthonoktatásilag.
Megjegyzés küldése