2013. január 14., hétfő

akkor mégegyszer a hitről

Tegnap misén volt (nem saját akaratból, egy koncertet hallgatott meg). Úgy jött haza, hogy érti már miért tart itt ez a vallás, ahol. Mert a templomba járó hívők nagy része nem egy spirituális, közösségi élmény, megerősítés vagy esetleg lelki emelkedés miatt jár el minden vasárnap délelőtt a templomba hanem megszokásból. Mert miért is van értelme másfél órát a hideg templomban ülni, ahol nem kap semmiféle szellemi táplálékot és nem kap semmiféle közösségi megerősítést sem.

"- Miért vannak hitetlenek akik gazdagok, egészségesek, jól élnek és nem hisznek Istenben? Miért ahívőket bünteti?
- A pap válasza erre a kérdésre- két gyerek összeverekedik az utcán. Egy ember elkezd futni feléjük, hogy szétválassza őket, de egy bringás hamarabb odaér megpofozza az egyik gyereket és elküldi. Ezalatt odaér a másik ember is és megkérdi- mért csak az egyik gyereket pofozta meg?
-Mert ő az én fiam-hangzik a bringás válasza."

Ezzel a példabeszéddel milyen tanítást adsz át a hívőknek, de méginkább a fiataloknak? Csak azt, szerintem, hogy akkor hívőnek lenni végképp nem érdemes, ha mindig csak a te tetteidet ítélik meg és büntetnek meg érte.
Arra nem ad választ, hogy miért fontos a hit, az Istennel való kapcsolat, a vallás és a templom. Dogmatikus és elriasztó.
A buddhisták, vagy a muzulmánok naponta többször imádkoznak, meditálnak őszinte, senkinek megfelelni nem akaró hittel. Képzik magukat, olvasnak és beszélnek a vallásukról. Hol vannak a katolikus magukat hívőknek mondók ehhez képest?

3 megjegyzés:

márta írta...

Én nem vagyok katolikus és amúgy is csak a magam nevében beszélhetek: hívőnek lenni talán tényleg nem érdemes, de csak azért nem, mert az Istennel való kapcsolat (nekem) nem méricskélés, adok-kapok kérdése. Olyan, mint mikor szeretsz valakit: nem azért, hogy kapjál cserébe valamit. Nem múlik el soha.
Minden hívők ellen felhozott kritika jogos és igaz, sőt. Nem tudjuk jól képviselni azt, ami drága nekünk. Megérdemeljük tán az általánosítást is.
Tegnap voltam templomban, s nagyon bánatos voltam, véges-végis csak néztem magam elé, s a világ minden kincséért sem énekeltem volna. Aztán a végén kaptam egy csésze kávét, s valakivel elbeszélgettem a fuvolákról. Nem tudok okosan érvelni, meg nem is akarok. Csak el akartam mondani, hogy igazad van, de mégiscsak...
:)

Melinda írta...

Kedves Márta!

köszönöm a megjegyzésedet. Hirtelen felindultságból született a bejegyzés, bár azt hiszem ma sem írnám másképp. Nagyon általánosít, de az az igazság, hogy nem ez volt az első ilyen jellegű élményem a templommal a pappal és a misével. Én hívőnek vallom magam és annak nevelem a gyerekeimet is, de nem ijesztgetni próbálom őket, hanem megmutatni nekik a hit mibenlétét, létjogosultságát a mai világban.Azt amiről te is beszélsz, hogy az Istennel való kapcsolat nem (csak ) a templomot, a vallást jelenti, sokkal több és több is kell, hogy legyen annál.

L. M. Zsuzsi írta...

Melinda, a felindultságodat megértem, mert sokszor, sok helyzetben csattanok fel én is.
De szeretném elmondani itt azt, hogy az általánosítás ebben az esetben rám is vonatkozik. Az ilyesmi pedig szíven üti az embert... személyesen engem is.