2011. október 2., vasárnap

Tegnap éjszaka nagyon szép gondolatot találtam az anyaság a "háztartásbeliség" értelméről.
Sokszor kerülök olyan helyzetbe amikor megkérdezik tőlem ismerős és ismeretlen emberek, hogy mit is csinálok. Egy hét múlva pedig húsz éves érettségi találkozóra megyek, ahol szintén be kellene számolnom legalább az elmúlt évek történéseiről. Ilyen korban már azt várják az ember lányától, hogy rendelkezzen pár gyerekkel,otthonnal, és természetesen pénzkereső tevékenységgel.

Ebből a szempontból nézve elmondható, hogy nem produkáltam a korcsoportomtól elvárt átlagot. Az elmúlt húsz év alatt hatszor költöztem, gyakran országok között, (leszámítva azt amikor csak egy városon belül váltottunk lakást),tanultam, utaztam, dolgozgattam, alkottam,gyerekeket neveltem, mégis a legfontosabb beteljesített feladatomnak azt tartom, hogy családot teremtettem és megtartottam, ebben a kalandos életben.
Igaz, hogy az otthonunk még csak készül, de van családom ami majd belakhatja.
És mégha ennek a munkának nincs is összegekben kifejezhető értéke, mégis boldog vagyok, hogy ezt választottam, az időnként rendszeresen felbukkanó (és csábító) álláslehetőségek helyett.
Nem akarok álszent lenni és azt mondani, hogy soha nem csábított ez a lehetőség, mert néha nagyon nehéz úgy megélni a mindennapokat, hogy nincs kézzelfogható eredménye, nincs a külvilág felé elszámolható, megmutatható anyagi eredmény. De igyekszem megélni és élvezni a jelenlegi életem minden percét és hinni abban, hogy Isten látja. És ez elég.






"Sokszor nem is vagyok egész ember, csak két kéz. Vagy éppen óra, amelyik a pontos időről tájékoztat. Egy este néhány barátunk társaságában vacsorával ünnepeltük, hogy egyik barátnőnk hazaérkezett Angliából. Csodás utazáson vett részt. Egyfolytában a hotelről áradozott ahol megszálltak. én meg csak ültem ott és néztem a többieket, akik ápoltan és divatosan néztek ki. Akaratlanul is összehasonlítottam magam velük és elfogott az önsajnálat, mikor divatjamúlt ruhámra pillantottam- az egyetlen normális darabra, amit éppen a szekrényben találtam. Ekkor-nyomorúságos gondolataim közepette- ez a barátnő egy gyönyörűen becsomagolt ajándékot nyújtott felém és ezt mondta: "Tessék, ezt neked vettem." Európa legjelentősebb katedrálisairól szóló könyv volt! Először nem értettem, miért pont nekem szánta, de aztán elolvastam benne az ajánlást:"Barátnőmnek: csodálatomat kifejezve mindazért, amit TE ÉPITESZ, bár senki se látja." A következő napokban elolvastam a könyvet. Négy az életszemléletemet gyökeresen megváltoztató igazságot fedeztem fel az olvasása közben:
1. Senki sem tudja pontosan, kik építették fel ezeket a nagyszerű katedrálisokat-senki sem ismeri a nevüket.
2.Az építők az életüket olyan munkára áldozták, amelynek eredményét közülük sokan sohasem látják meg befejezve.
3. Sok nélkülözést szenvedtek és semmilyen elismerést nem kaptak munkájukért.
4. Munkájukban tanúsított odaszánásukat az a hit táplálta, hogy Isten szeme mindent lát.

A könyvben olvasható egy legenda egy gazdag emberről aki az építkezés alatt meglátogatta a katedrálist. Észrevett ott egy embert , aki épp egy kicsi madarat mintázott egy támgerendába. Nagyon elcsodálkozott és megkérdezte tőle:"Miért töltesz annyi időt egy kis madár gerendába metszésével? A tető úgy is elfedi, senki sem fogja majd látni." A munkás így válaszolt: "mert Isten látja." Azzal az érzéssel tettem le a könyvet, hogy megtaláltam a kirakodósom hiányzó darabkáját. Olyan volt, mintha Isten súgta volna :" Én látlak. Látom az áldozatot amit naponta meghozol, akkor is, ha ezt körülötted senki más nem veszi észre. A barátságos közeledés , egy felvarrott gomb, egy sütemény amit készítettél-egyik sem túl kicsi ahhoz, hogy ne venném észre és ne mosolyodnék el miatta boldogan. TE IS JELENTŐS KATEDRÁLIST ÉPITESZ, DE MÉG NEM LÁTOD MILYEN LESZ MIKOR ELKÉSZÜL."
IDŐNKÉNT NYOMYORULTUL ÉRZEM MAGAM A LÁTHATATLANSÁGOM MIATT.DE EZ NEM HALÁLOS BETEGSÉG AMI KIOLTHATNÁ ÉLETEMET, ÉPP ELLENKEZŐLEG. GYÓGYIR AZ ÉNKÖZPONTÚSÁGOMRA. ELLENMÉREG AZ ÉN ERŐS, AKARATOS BÜSZKESÉGEMRE. AKKOR NÉZEM MEGFELELŐ SZEMSZÖGBŐL A VILÁGOT, HA JELENTŐS ÉPITŐMUNKÁSNAK LÁTOM MAGAM. EGYNEK A SOK EMBER KÖZÜL, AKI OLYAN MUNKÁT VÉGEZ, AMIT TELJESEN KÉSZ ÁLLAPOTBAN SOHA SEM FOG LÁTNI.
OLYANNAK, AKI DOLGOZIK VALAMIN, DE AZ Ő NEVÉT SOHA SEM FOGJÁK MEGEMLITENI. A MI IDŐNKBEN NEM LEHETNE KATEDRÁLISOKAT ÉPITENI, MERT TÚL KEVÉS EMBER AKADNA, AKI KÉPES LENNE EKKORA ÁLDOZATOT HOZNI.
Ha mélyebben belegondolok, egyáltalán nem szeretném, hogy a fiam így hívja meg hozzánk egyik barátját:"Anyukám hajnali 4-kor kel, takarít, aztán három órán át főz és kivasalja az összes abroszt..."ez azt jelentené, hogy én magamnak halotti emlékművet építek. CSAK ANNYIT SZERETNÉK(én is..) HOGY A FIAM SZIVESEN JÖJJÖN HAZA. ÉS HA MONDANI AKAR VALAMIT A BARÁTJÁNAK, REMÉLEM, IGY HANGZIK "JÓL FOGOD MAGAD ÉREZNI NÁLUNK."
Anyaként jelentős katedrálisok építőmunkásai vagyunk. HA JÓL VÉGEZZÜK A DOLGUNKAT, NEM IS LÁTSZUNK. DE AZ IS MEGTÖRTÉNHET, HOGY EGY NAP RÁCSODÁLKOZNAK MAJD AZ ÉPITMÉNYÜNKRE- ARRA A SZÉPSÉGRE AMELLYEL SOK-SOK "LÁTHATATLAN ASSZONY" ÁLDOZATA GAZDAGITJA A VILÁGOT." Nicole Johnson , kivonat "A láthatatlan asszony " című, 2oo5-ben megjelent könyvéből.
forrás

6 megjegyzés:

tilia írta...

KÖSZÖNÖM!!! ezt felírom valahová magamnak is, hogy mindig lássam!
Jól vagytok?

Melinda írta...

örülök, hogy olvaslak.
Mi most épp itthon építkezünk....nagy kaland.
És ti merre? Írogatsz még?

L. M. Zsuzsi írta...

Melinda, most jól elbőgtem magam...
ez a könyv megvan neked? Úgy szeretném elolvasni!
(az idézetet kinyomtattam)
Az jutott eszemben hogy nem "még csak most építitek az otthonotokat", mert megvan az rég, te vagy az. Most csak egy másik házat építetek, és majd ha kész lesz, oda helyeződik az otthonotok... az otthon az pontosan ez a láthatatlan katedrális körülötted, körülöttetek, ami már most is áll...

Andrea írta...

Olvasgattam a blogodat, itt Kanadaban - 8 eve vagyunk itt, egy evre jottunk eredetileg... Sajnos ferjemnek a munkaja helyhez kotott, es nem mer belevagni egy hazakoltozesbe, annelkul, hogy anyagilag osszeszednenk magunkat. De az meg nem megy...kozben a gyerekek nonek, es egyre nehezebb lesz kiszakitani oket az itteni kornyezetbol - Waldorf iskola olyan draga, hogy nem igazan tudjuk megfizetni, most probalok tandij tamogatast szerezni, de az sem megy egyszeruen. Kicsit le vagyok hangolodva, de jo latni, hogy mas is atelt hasonlo dolgokat, es van remeny...

Melinda írta...

Zsuzsi,köszi.
A könyv sajnos nincs meg, és is a neten találtam, és ahogy keresgéltem nekem úgy tűnik nem is jelent meg magyarul, sajnos.

Andrea,
a hazaköltözés egy rettentő nehéz kérdés. Mi először 10 év után jöttünk haza majd visszamentünk egy évre aztán újra haza. Az érzéseim felemásak, életem csaknem felét fogadott hazámban éltem. Mi most úgy döntöttünk, a racionalitást is mellőzve, hogy számunkra itt az otthon, itt van feladatunk.Sokszor tűnik reménytelennek, de harcolunk.
A waldorf itt is megfizethetetlen (pláne, ha több gyereked van) és földrajzilag elérhetetlen.... de ez már egy másik történet

tilia írta...

Mi is itthon vagyunk újra... sokat gondolkoztunk (és most is folyamatosan gondolkozunk) a merre tovább-on, de egyelőre erre vezetett az út. Egyelőre nem kezdtem újra blogot írni, csak a mindenféle gyártmányokat rakosgatom fel ide: http://tiliatextilia.blogspot.com/