újrakezdés

Mindennap olvasom Kinga blogját és a mai bejegyzése annyira az elevenembe talált,hogy elsírtam magam. Elég volt csak a tavaly őszi "kalandunkra" visszagondolni, hogy újra élesen és elevenen felidéződjön a zsigereimben a tehetetlenség, a düh, a csalódás a mérhetetlen szomorúság amit akkor éreztem.
Akkor én sem éreztem az "ami nem öl meg az megerősít" mondás igazságát. Csak a megsemmisülést. És ez így van minden egyes költözéskor.
Racionálisan, minden tényezőt figyelembe véve hozunk meg döntéseket amibe természetesem belekeverjük a gyerekeket is és mégis nagyon fájdalmas és feldolgozhatatlan minden elválás. Van amikor az új izgalma felül tudja írni a régi elvesztésének a fájdalmát, de általában nem ez a jellemző. Hiszen a régi megszokottban (pláne, ha még boldog is voltál ott) már minden a helyén van, mindent ismersz, bejáratódtak a rutinok, vannak barátok, ismered az éjszakai neszeket.
Az új pedig új. Minden szépségével és nehézségével együtt, de mégiscsak új.
A tavalyi visszaköltözés óta eltelt lassan egy év alatt, azt hiszem most kezdek egy kicsit magamra találni. A személyes kudarc felvállalása embertpróbáló feladat volt, és épp elég volt a gyerekeknek megadni újra az otthon biztonságát, magamra már nem maradt erőm. Talán most kezdem magamban felfedezni újra a társasági életre való igényt, a barátok hiányát és élvezni az élet új fejezetének a kezdetét.

Minden elválás egy kis halál, de emellett pedig annyira boldogító az a tudat, hogy a világnak számos olyan zuga van már ahol igazi barátokat találnék, ha arra járnék, és ahol ott hagytam a szívem egy kis darabját.