Miért nem tudjuk megélni a jelent? Egyszerűen csak örülni annak ami történik és hálát adni érte a Teremtőnek?
Vasárnap versfelolvasáson voltam és egy szívemnek kedves Szabó T Anna verset olvastam fel. Ide is másolom:
Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen,
keresel mást, ahol majd boldog lehetsz.
De csak veszíthetsz mindenféleképpen:
a múltadról a változás lemetsz.
Hiába viszel el mindent magaddal:
könyvet, törölközőt, edényeket
-itt marad majd a konyha és az udvar,
a házban hagyod majd a lényeget.
A homokozót, a garázst, a macskát,
a fal sárgáját napnyugta előtt,
a kopott, poros udvarban a hat fát,
az ólmos, mégis édes levegőt.
Vidd el levágott muskátli-palántád,
keress neki egy napos ablakot.
Ha itt hagyod a virágzó akácfát,
keress helyette másik fát, hatot.
Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted
dönteni minden változás felől.
Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg,
mielőtt régi házad összedől.
Mikor kiválasztottam nem is mértem fel azt, hogy mennyire szíven fog ütni. Azóta sem hagy nyugodni.
A januári hideg mozdulatlanságban egyre gyakrabban tör fel bennem a kétely. Jól döntöttünk? Tényleg itt akarunk élni? Sokan épp az elmenetelt tervezik. Fáj. A magány nem könnyíti meg a dolgok tárgyilagos szemlélését. Várom haza a férjem..........
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése