Ma este ismét meg kell köszönnöm, hogy újból felnyitottad a szemem, Uram. Hogy megmutattad a maga kegyetlen valóságában a világot, ami nem emberhez méltó. Köszönöm, hogy engem még nem állítottál ehhez hasonló próbatétel elé. Köszönöm, hogy még inkább érezhetem, hogy mi az érték. Köszönöm, hogy megértetted velem ma este, hogy felnőni nem azt jelenti, hogy munkába állsz, és pénzt keresel, "értelmes" munkával töltöd az idődet, hanem azt, hogy megtanulsz felelősséggel párkapcsolatban élni, gyerekeket nevelni és megérezni ennek a súlyát. Megtapasztalni azt, nap mint nap, hogy tisztelet, megbecsülés és szeretet nélkül ez lehetetlen.
Iskolai farsangi bálon voltam, és nem túl tevékeny anyukai létemnek köszönhetően nem sok embert ismerek. De megdöbbentő volt, hogy azok a lányok akiket igen, az elmúlt év (vagy évek) alatt mind elváltak és maradtak egyedül a kicsi gyerekeikkel.Nem hiszem el, nem tudom azt hinni, hogy ezt így akarták. Nem hiszem el, hogy ezek az emberek akik egykoron szerelmesek voltak, most újabb és újabb kapcsolatokban keresik boldogságot. Nem az az érdekes, hogy ki a hibás, mi volt az ok, hanem az, hogy a legtöbben nem is gondolnak arra, hogy megmentsék az eddig felépített életüket. Könnyebb továbblépni. De tényleg könnyebb? Tényleg megéri?
Mindenkinek vannak nehézségei. Nekünk is. Ennek kapcsán kaptam nemrégiben azt a kérdést, hogy akkor mondjak olyan párt/családot akiket példaként állítanék magunk elé. Rögtön nem tudtam válaszolni. Sokat gondolkoztam, mígnem egyetlen család jutott az eszembe akiket ráadásul még csak nem is ismerek személyesen, csak az internetről. És ezáltal nem is látok bele mélyebben az életükbe. Csak abból ítélem meg őket amit megmutatnak magukból. Abban a pillanatban megértettem végre, hogy semmi más nem számít csak az, hogy tiszteljük és szeretjük egymást, hogy mindig számíthatunk a másikra, és, hogy a vágyak, irigységszikrák mögött (ami akaratlanul is megkörnyékez néha)ez a bizonyosság mindig ott lesz. Ennél nem kell több. Ez minden.
