a kicsit hosszúra nyúlt

(de annál tartalmasabb) nyári szünet után, újra itt. Volt benne házépítés (nem, még nincs kész - annak akivel nem találkoztam mostanában, tehát nem költözünk, MÉG!, de tervezzük, nem tudjuk mikor,de erősen vizualizáljuk magunkat az új otthonunkban.) Kicsit olyan ez mint a várandósság utolsó hetei, mikor minden nap van legalább egyvalaki, aki megkérdezi, hogy " még mindig nem született meg?"  Viszont a házépítésnél sajnos nincs meg a természet azon törvényszerűsége, miszerint a gyermeknek egyszer mindenképp ki kell bújni a pocakból, a ház viszont csak akkor tud felépülni ha időt, energiát és pénzt fektetünk bele.
Node, soyons positives, hagyatkozzunk az égiekre..........
Volt még  a nyárban sok-sok munka (erről inkább nem írnék) nagyon meleg, és kevés eső. Volt Tisza, jó szerémségi borok, bográcsosok, jóbarátok és reggelire friss, meleg burek. Volt olyan is ami nem volt, de az majd lesz máskor.

Az iskola elkezdődött, volt oviváltás, mert waldorf ovi híjján, még mindig keresem a legjobb megoldást, bár egyik sem tűnik annak.A nyáron Livi ajánlásával elolvastam Pécsi Rita könyveit, amik számtalan megválaszolatlan kérdésemre adtak választ.Még emésztem, és megpróbálom minél jobban alkalmazni a gyakorlatban, szeretnék a tapasztalatokról beszámolni itt, egy kicsit később. Hiszem azt, hogy a gyermek érzelmi nevelése a családban dől el, és ezt a lehetőséget próbálom minél inkább kiaknázni, hiszen az iskolára-ovira nemigen számíthatok.

szeretet

A a reggeli meditáció alatt arra koncentráltam, hogy hogyan tudnám az anyukámat elfogadni és szeretettel közeledni felé. Pár óra múlva benéztek hozzánk és felajánlotta, hogy ma este (mikor is a lányokkal végre moziba és dumálni megyünk) ne vigyem fel hozzájuk a gyerekeket hanem lejön ő és itt alszik.
Ilyenre még nem volt példa eddig fel sem merült ennek a lehetősége, illetve az igény, hogy ilyet tegyen. mint azt már többször írtam a kapcsolatunk nem felhőtlen. Nagyon meglepődtem és örömmel fogadtam el az ajánlatát.
Örülök, hogy nem kellett kérnem, örülök, hogy a gondolataim eljutottak hozzá.
Újévi fogadalmaim között szerepelt a meditáció rendszeres napi gyakorlása amit eddig nagyon hajlamos voltam elodázni. Nagyon jó érzés, hogy kézzelfogható hatása van.
Kaptunk egy csodálatos irányított meditációs cd-t aminek a segítségével még könnyebb. (bár az időt így is nagyon nehéz megtalálni, mert este elalszom reggel meg kínok kínjával kelek fel hatkor az éjszakai műszak után...)
Újraolvasom a Dalai Láma tanításait, a Tibeti halottaskönyvet, meg Shri Mataji írásait. Megnyugtató érzés, hogy amit az elmúlt 13 év alatt összeszedtem kezd leülepedni és konkrétan hatni az életemre.

Ez+Az

Nem voltam valami termékeny az utóbbi hetekben. Nyakunkba szakadt az őszi szünet amit a család minden tagja nagyon élvezett. Végre nem volt versenyfutás az órával reggelente. bár Iringó hangulatára nagyban rányomta a bélyegét a szünet utáni különbözeti vizsga árnya, de próbáltuk nem nagyon stresszelni. Itt szeretném megköszönni mindenki véleményét és hozzájárulását a szavazáshoz. Nagyjából mi is hasonlóképpen látjuk a dolgot, mivel a munkánk nem köt ide így lehetséges, hogy a jövő tanévben költözni fogunk. illetve azért van még egy opció, több szülő szeretné Gödöllőre hordani a gyerekét, így ha sikerül valamilyen épkézláb ötlettel előállni az utaztatásukra, akkor még sz is lehetséges. Meglátjuk.

Ami engem illet, úgy érzem teljesen kicsúszik a lábam alól a talaj, egyszerűen a tanév kezedete óta nem érem utól magam. Elveszek a gyerekek és a háztartás körüli logisztikában. Valószínűleg nem vagyok egyedül ezzel a problémával, egyenlőre keresem a hatékony megoldást. Sajnos a megint kiderült, hogy a szüleimre a mindennapi segítségben nem lehet számítani.
Mára már sikerült megfogalmaznom, hogy mi is a baj a gyerekek és a szüleim viszonyában. Az az érzésem, hogy valószínűleg nincs igényük arra önként, hogy együtt legyenek az unokáikkal.
Mikor elviszem hozzájuk az mindig azért van mert nekem épp dolgom van és ugymond "leteszem" nálunk a gyerekeket. De, ha nem megyünk egy hétig akkor nem hívnak fel, hogy ugyan hozd már el őket, vagy esetleg beugrunk hozzátok. Talán nincs igényuk rá, hogy csak úgy spontán együtt legyenek velük.
Úgy érzem, hogy én erőltetem rájuk a gyerekeimet, és ráadásul mikor megkérem őket a segítségre mindig olyan mintha a fogukat húznám. És még úgy is érzem, hogy magyarázkodnom kell amiatt, hogy kéthetente az ovi járok délután szülőkkel találkozni, vagy ne adj' isten táncházba szeretnék elmenni egy órára.
Elhatároztam tehát, hogy nem kérem meg őket többet. Találok egy segítséget, aki néha tud a gyerekeimre vigyázni, és talán így visszanyerem a lelki békémet. Valószínűleg én is hibás vagyok, mert nagyon nehezen viselem azt, ha a szabadságomban korlátoznak, vagy ha döntéseimet az anyám vizsgálja felül. De nem akarom rosszul érezni magam emiatt.

Tudom jobban is csinálni!

megőrölök a reggelektől. Képtelen vagyok megőrizni a nyugalmamat. Nem tudom felvenni a gyerekeim ritmusát. Ahhoz, hogy felébredjenek szükségük van pár perc beszélgetésre, merengésre. Már ez is nehezen megy de jobb reggeleken erre még képes vagyok. Mikor aztán már felöltözve az asztalhoz ülnek akkor általában már elszakad a húr és nem tudok másra koncentrálni, csak, hogy épp ebben a percben késsük le az ovi-ill. az iskolabuszt. (Ugyanis ebben az évben úgy adódott, hogy mindkét intézmény buszt üzemeltet a gyerekek szállítására.) Emiatt pedig általában stresszelem őket, magamat és a reggelek meghitt hangulata amit egyébként szeretnék megvalósítani néhány ilyen noszogatás után olyan mintha nem is létezett volna.
Hogyan nézzenek így szembe a házi feladatot reklamáló tanítónénivel vagy az oviudvar dzsungelében harcoló fiúkkal?
Segítenem kell nekik nem ellenkezőleg. Tudom én ezt jobban csinálni, tudom én ezt jobban csinálni, ezt ismételgetem magamban és megpróbálok szembenézni a marcangoló bűntudattal.
(Legszívesebben utánuk szaladnék és magamhoz ölelném őket, hogy tudják itt vagyok és mindig velük vagyok, számíthatnak rám)

Két hónapja kineziológusnál jártam. Már több éve dolgozom a lányommal való kapcsolaton de most úgy érzem sikerült elérnem valamit. Olyan mintha megvilágosodtam volna.
Nagyon zavart az, hogy ugyanazokat a sémákat alkalmazom amiket én éltem meg az anyámmal és amiktől a mai napig szenvedek. Végképp nem szerettem volna ezt átadni Iringónak. És mégis... Vakvágányra futottam, már nem volt köztünk intim kommunikáció, ölelés. Még Péterrel is sokkal több dolgot megosztott mint velem. Szenvedtem, de fizikailag képtelen voltam a változásra. Nem tudtam hogyan hozzákezdeni, minden érzelmi megnyilvánulásomat hazugnak éreztem vele szemben. Egy ideig Iringó próbálkozott közelebb kerülni hozzám, de miután látta, hogy csak falakba ütközik, felhagyott vele.
Ezek után nem volt más választásom minthogy magamon kezdjek el dolgozni, hiszen én generálom mindezt.
Mostanra jutottunk el oda, hogy tényleg látom az eredményt ami hihetetlenül boldoggá tesz. Hogy talán sikerül legyőznöm a bennem lakó fantomot-családi örökséget-bár még korántsem vagyok az út végén. És talán az anyámat is sikerül elfogadnom ezáltal. Mert ha sikerül kiegyensúlyozott kapcsolatot kiépítenem a lányommal az mindenképp ki fog hatni az anyámmal való viszonyomra is.
Furcsa módon nem nagyon hittem ebben, azt gondoltam, hogy először az anyámmal kell tisztába tennem a dolgainkat és majd az felolja a köztünk lévő gátlásokat. De mindez fordítva történik és nagyon jól van ez így.