Egy pár hete minden megváltozott. Barátok tűntek el egyik percről a másikra, hozzánk közelálló családok mentek tönkre.....és a felismerés ami már eddig is bennünk volt most egyszerre evidenciává vált.
Olvasom mostanában ezt könyvet, melyben az egyik feltett kérdés az, hogy Ön szerint mi az emberi élet célja, értelme. Sokan sokfelé keresgélik a választ, ami mégis sokban megjelenik, az a hit, a család fontossága az emberi kapcsolatok.
Nagyon rövid az idő amit kiszabtak nekünk itt a Földön és meg kell tanulnunk a legmegfelelőbben gazdálkodni vele. Biztos nem az Isteni terv része az, hogy egyre feszítettebb tempóban hajtsuk a munkát, hogy legyen elég pénz erre is meg arra is....
Teremtenünk kell. Munkával. Otthont, családot, ételt, szeretetet, barátokat, együttérzést.
Úgy érezzük, hogy tévútra tévedtünk. De szerencsére időben felismertük, hogy nem erre kell mennünk. Így visszafordulunk és újrakezdjük, folytatjuk, amíg még nem késő. Hogy megteremthessük a mindennapjainkat, amit együtt élünk meg, nem szétszakítva több ezer kilométerre. Hogy lehessenek gyökereink és legyen jövőnk.
Mindketten megcsináltuk Mercinél ezt a játékot. Hátborzongató volt látni, hogy mennyire összecsengtek a válaszaink. Megérett a helyzet a változtatásra.Csak merni kell felvállalni a hitet és a tévedés lehetőségét. De ez is benne van a a szabadság árában.

dominó

Villámcsapásként ért minket a hír tegnap este. Ismét elvesztettünk egy nagyon jó barátot. Bohóc volt. Nem ismert sötétebb színt mint a narancssárga. Harmadik gyermeke egyenlőre anyukája pocakjában várja, hogy erre a világra jöjjön. Ami számára végérvényesen apa nélküli lesz. Drága Philippe,mikor tört el minden? Hol volt az a pont amikor úgy érezted, hogy már semmi sem tarthat itt? Hogyan tudtunk volna segíteni? Hogyan kellett volna segíteni???????????

Nagy nálunk a dilemma mostanában. Az egyik sarkalatos pont a gyerekeke neveltetése körül forog. Mi a meghatározóbb a gyermek számára? A családi közeg vagy az iskola?

Az iskolában ott tölt 6-8 órát naponta, ott kapja meg azt az elméleti tudást amire szüksége van hogy boldoguljon az életben (ebben a világban)Itt rettenetesen pedagógus és természetesen szociális közegfüggő az, hogy milyen irányban indul el a gyermek.
A család, ahol naponta jobb esetben 3-4 tevékeny órát és a hétvégéket tölti el a szüleivel és amiről feltételezzük azt, hogy a szülő teljes lényével ott tud lenni, együtt lenni a gyerekkel.De azért azt mégiscsak érezzük, hogy ez embertelen feladat munka és több gyerek mellett.
Viszont ha ez így van és az iskola befolyása a nagyobb a gyermek fejlődésére akkor mivégre hozzuk erre a világra a gyerekeinket?
Eddig azt az utat kerestem, hogy hogyan adhatom meg a gyerekemnek az oktatáson belül azt az utat ahol a legjobban ki tud teljesedni ahol a legkevésbé nyirbálják meg a szárnyait.Így öt küzdelmes év után végre megnyugodhatnék és azt mondhatnám, hogy végre jó helyen van a gyerekem az egyik legnagyobb múltú,stabil waldorf iskolában.
És mégsem érzem(zük) jól magam. Mert túl nagy árat kell érte fizetni(és itt most nem anyagiakra gondolok)hanem arra, hogy elhagytuk az otthonunkat,azt az életformát, azokat a terveket és vágyakat amiben hiszünk.
Itt a steril, kirekesztő, stresszes városi környezetben senki sem érzi jól magát. Akkor tényleg annyira fontos az iskola, hogy mindent felülírjon?
Két hónap budapesti lét után úgy érezzük hogy nem. Zseniális az iskola ahová Iringó jár, de most már úgy érzem, hogy van bennem elég hit ahhoz, hogy képes legyek arra, hogy szabadon gondolkodó embert neveljek a gyerekeimből akkor is ha állami intézménybe járnak....

semmi más nem számít

Mostanában gyakran gondolkozom azon, hogy minek is akarok én megfelelni. Annak társadalmi nyomásnak mely minden oldalról azt sugallja, hogy légy sikeres, ami egyenes arányban áll a megkeresett pénz mértékével a státusszimbólumok milyenségével. Vagy pedig annak az irányzatnak ami ennek éppen az ellenkezőjét hirdeti,hogy csak akkor élhetsz teljes életet ha szülsz 2-3-4-5 gyermeket, feladod önmagad a családodért. Én valahol a köztes mezsgyén szeretném meghatározni önmagam. Ne kelljen amiatt bűntudatot éreznem mert itthon vagyok, nincs állásom, de amiatt sem ha bölcsibe adom a gyerekem, mert szükségem van arra az időre amit egyedül tölthetek.
Az egyensúlyban, a mértékben rejlik minden. Amit mindezen okoskodások ellenére is nagyon nehéz elérni.

desir

Arra vágyom, hogy szeress mint egy kívánatos személyt - és,hogy téged is így szeresselek.Néha én vágyakozom utánad, néha te vagy az aki kívánsz engem, és néha a vágy oda repül amerre ő maga szeretne.
És ezt jó tudni, és jó felismerni mindenféle bűntudat nélkül nálad és nálam. És jó tudni azt is, hogy elmehetek és visszajöhetek,hogy lenyugodhatok rajtad, pillangók vagyunk, akik felváltva merítenek erőt a szerettük nektárjából.

Isten veled Laci...

Nagy László Zsolt (1980-2010)

Nagyon fáj...

Villám a tölgybe... Az egykori leventék hirtelen eleste a harcmezőn... „Be szép vagy be nagyon illesz leventének"... Piéta. A hegyes tőr az anyai szívben... És hogy mindez mivégre? Ereje teljében. Tegnap éjjel ezek kavarogtam bennem, és bizonyára hasonlók a társulat valamennyi szívében, ahogy futott a hír, (mert a rossz hír mindig sebesen jár).

Villámsújtotta tölgy.

„A fák életteremtő, életvédő szervezetéhez kell hasonlítania a színházban minden közösségi építménynek. Gyökér a törzsért, törzs az ágakért, ág a termésért, szerves egységben egymásért, az életért teljesítik természetadta feladatukat" - mondta egykor itt e színházban egy Színész, akit Te is követni vágytál. Most egy hatalmas ág szakadt le rólunk, irtózatos sebet ejtve rajtunk. Egy ág, melyen gyönyörű hajtások voltak, és amely virágot hozott volna, ha egy irtózatos akarat nem lép közbe tegnap este Szegeden, és le nem szakítja, mintha csak egy nádszál volna. Mert valójában az - nádszál az ember, „gondolkodó nádszál".

Ha végignézünk az elmúlt évadokon, szinte nincs előadás, amely a Te alázatos, tehetséges és odaadó jelenlétedet nélkülözte volna. Szerepek peregnek előttünk, sok-sok arcod, mert mindben ott voltál Temagad. Kerestél, mint Parsifal lovag a Zöldkígyóban (ó, ha most egy tánccal életre kelthetnénk!), rácsodálkoztál a női világra Tóth Erzsébet versein át, táncosként bravúrokat mutattál be az Eladott mennyasszonyban, hoztad a napszámos figuráját az Úri muriban, mind-mind más, és mindben ott voltál. És most nem vagy itt. Nem látunk. Mert mi még tükör által homályosan, te talán már színről színre látsz. Hogy a Goethe-darabban a lovag monológján fogást találj, a próbafolyamat alatt belső szövegként ajánlottam Neked József Attila versét, a Nagyon fájt. Hát ez most nekünk fáj nagyon, Laci!

De Te ezzel ne törődj, vissza se nézz, menj tovább! Hisszük, hogy útban vagy hazafelé!

A Csokonai Színház társulata nevében Rideg Zsófia