Nagy László Zsolt (1980-2010)
Nagyon fáj...
Villám a tölgybe... Az egykori leventék hirtelen eleste a harcmezőn... „Be szép vagy be nagyon illesz leventének"... Piéta. A hegyes tőr az anyai szívben... És hogy mindez mivégre? Ereje teljében. Tegnap éjjel ezek kavarogtam bennem, és bizonyára hasonlók a társulat valamennyi szívében, ahogy futott a hír, (mert a rossz hír mindig sebesen jár).
Villámsújtotta tölgy.
„A fák életteremtő, életvédő szervezetéhez kell hasonlítania a színházban minden közösségi építménynek. Gyökér a törzsért, törzs az ágakért, ág a termésért, szerves egységben egymásért, az életért teljesítik természetadta feladatukat" - mondta egykor itt e színházban egy Színész, akit Te is követni vágytál. Most egy hatalmas ág szakadt le rólunk, irtózatos sebet ejtve rajtunk. Egy ág, melyen gyönyörű hajtások voltak, és amely virágot hozott volna, ha egy irtózatos akarat nem lép közbe tegnap este Szegeden, és le nem szakítja, mintha csak egy nádszál volna. Mert valójában az - nádszál az ember, „gondolkodó nádszál".
Ha végignézünk az elmúlt évadokon, szinte nincs előadás, amely a Te alázatos, tehetséges és odaadó jelenlétedet nélkülözte volna. Szerepek peregnek előttünk, sok-sok arcod, mert mindben ott voltál Temagad. Kerestél, mint Parsifal lovag a Zöldkígyóban (ó, ha most egy tánccal életre kelthetnénk!), rácsodálkoztál a női világra Tóth Erzsébet versein át, táncosként bravúrokat mutattál be az Eladott mennyasszonyban, hoztad a napszámos figuráját az Úri muriban, mind-mind más, és mindben ott voltál. És most nem vagy itt. Nem látunk. Mert mi még tükör által homályosan, te talán már színről színre látsz. Hogy a Goethe-darabban a lovag monológján fogást találj, a próbafolyamat alatt belső szövegként ajánlottam Neked József Attila versét, a Nagyon fájt. Hát ez most nekünk fáj nagyon, Laci!
De Te ezzel ne törődj, vissza se nézz, menj tovább! Hisszük, hogy útban vagy hazafelé!
A Csokonai Színház társulata nevében Rideg Zsófia
