il faudra...

Gyönyörű gyerekkönyvet találtam a minap (amivel aztán megleptem a páromat;))






A gyermek ot ült, ott a szigetén. Figyelte a világot és töprengett.

A gyermek háborúkat látott.
Azt mondta magának, hogy jó lenne befesteni a katonák egyenruháját.
Hogy a puskacsövekből madárpihenőt és juhászsípot kellene csinálni.

A gyemek éhínséget látott.
Arra gondolt, hogy jó lenne lasszóval összefogdosni a felhőket és a sivatag fölé esőt vinni.
Hogy víz-és tejfolyamokat kellene ásni.

A gyermek nyomort látott.
Azt gondolta, hogy jó lenne megtanulni összeadni, kivonni és szorozni, majd szétosztani.
Meg kellene tanulni megosztani a kenyeret, a levegőt és a földet.

A gyermek látta ahogyan a hatalmasok zabálnak, parancsolnak, hangoztatnak és kihirdetnek.
Arra gondolt, hogy fel kellene nyitni a szemüket, vagy elzavarni őket.

A gyermek látta az óceánt.
Arra gondolt, hogy ki kellene mosni.
Aztán csak leülni elé, álmodozni.

A gyermek erdőket látott.
Arra gondolt, hogy jó lenne benne sétálni, kalandozni, meséket írni, majd pedig a mohán megpihenve meghallgatni őket.

A gyermek könnyeket látott.
Meg kellene tanulni átölelni egymást, és nem kellene félni a csókoktól, gondolta.
Meg kellene tanulni kimondani azt, hogy szeretlek, még akkor is ha sohasem hallottuk.

A gyermek a magasba nézett.
Meglátta a holdat a homlokába szúrt zászlóval, megszégyenítve.
azt mondta magának, hogy le kellene venni onnan és bocsánatot kellene kérni.

Végül a gyermek a szigetéről még egyszer utóljára, megszemlélte a világot .
Majd úgy döntött...


hogy megszületik.



Thierry Lenain/Olivier Tallec: il faudra

autó

Tegnap új autót vettünk. Mert kellett. Így Villővel együtt már nem nagyon fértünk el a régi kedves Fordban. Nagyon sajnáljuk,a szívünkhöz nőtt az évek alatt, de szegény 250 000 km-el a tarsolyában már eléggé elfáradt.
Szóval keresgettünk mindenfelé a neten, míg az ebayen ráakadtunk arra ami elég nagy és meg is engedhetjük magunknak.
Estefelé felhívtuk a nagyszülőket, hogy elújságoljuk nekik a hírt, de talán nem kellett volna. Mindkét oldalról megkaptuk (igaz csak burkoltan) a kritikákat. A szomszéd épp most adja el a szuper autóját (a miénk duplájáért) az jó lett volna nektek - igaz, hogy a három gyerekülés abban sem fért volna el kényelmesen. Vagy: én tudtam volna nektek szerezni egy három éves egyterűt - igaz, hogy mi meg nem bírtuk volna kifizetni.
Szóval ennek a tapasztalásnak a kapcsán rengeteg gondolat kavargott a fejemben. Miért nem elégszünk meg azzal amink van? Miért vált ennyire státuszszimbólummá az autó?
Számunkra mindig is egy tárgy ami arra szolgál, hogy eljussunk egyik helyről a másikba. Az, hogy nem csilli-villi, nem a legújabb modell, nincsenek benne extrák, egy kicsit koszos egy kicsit meg van húzva, én nem bánom. A lényeg, hogy beleférjünk és elvigyen minket oda ahová kell.
De ( és most megint egy negatív dolog otthonról-bocs) Magyrországon az az érzésem, hogy annak alapján ítélnek meg, hogy milyen autóval járok. És hát valljuk be lehet, hogy a szüleinknek ciki, hogy a külföldről hazatérő gyerekeiknek "csak" egy használt autóra telik. Rettenetesen szomorú dolognak tartom, hogy ez lett a fő értékmérő.
Én úgy érzem, hogy mi mindezek ellenére gazdagok vagyunk. Na nem a szó primér jelentésében, hanem azáltal, hogy mennyi mindent láttunk, éltünk meg eddig, hogy barátaink vannak szerte a világban. Remélem, hogy egyre többen ráébrednek majd, hogy a gazdagság nem autóval mérhető.

barátság

Ma egy nagyon jó barátnőm szülinapjára voltunk hivatalosak. Nagyon szeretem és becsülöm ezt a lányt, rettenetesen kedves, segítőkész, de nagyon magányos. Angol, és azt hiszem, hogy a mai napig nem találta meg igazán a helyét itt Franciaországban.Nagyon szomorú volt látni, hogy ez a kedves lány kiket hívott meg ma estére. Azt, hogy nincsenek igazán barátai, és hogy görcsösen ragaszkodik azokhoz az ismerőseihez akkikel felületes a kapcsolata. Elgondolkoztam rajta, hogy mit jelenthetett neki ez az este. Napok óta készült rá és fontos volt neki hogy legyen egy pár ember akit meg tud hívni. Talán azért, hogy magának bizonyítsa, hogy létezik ebben az országban, hogy elismerik. De a nagyon szomorú ebben a dologban az az, hogy ezekre az emberekre igazán mégsem számíthat, nem bízhatja rájuk a gyerekeit, nem hívhatja fel őket ha bajban van. Akkor pedig tényleg szükség van ilyen felületes, színlelt kapcsolatokra?

szerelem

Iringónak ma szerelmet vallott egy fiú. Aki már neki is régóta tetszik.
Furcsán érzem magam. Nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy megosztotta velünk, mindent elmesélt bizalommal, és mégis olyan hihetetlen, hogy az én kicsi lányom már ilyen nagy.
Annyira szépen mesélte el, zavarban volt, belepirult, leizzadt. És mégis a szavak, ahogyan mindezt megfogalmazta csodálatosan szépek voltak. " a puszi amit adott olyan doux-puha volt.."
Nálunk beigazolódik az amit Steiner a "gyermeki fejlődés Rubikonjának" nevez. Ahogyan Caesar- lehetetlenné téve a visszatérést - átlépte a Rubikont, úgy hagyják hátra maguk mögött visszahozhatatlanul gyermekkorukat a gyerekek kilenc- és tízéves koruk között. Először érzi teljes súlyával, hogy a világ nem ringatja olyan természetességgel a keblén, és , hogy már nem tartozik olyan magától értődően apjához és anyjához mint annak előtte. Olyan mintha most először sejtené meg saját sorsának "magára hagyatottságát" egyszeriségét, melyet csak önmaga teljesíthet be.
Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt is megélhettem, megtapasztalhattam vele.

Berry

Discover Berry!

homeopátia

Ma még utóljára elmentünk nagyon kedves homeopátiás doktornőnkhöz. Iringó születése óta járunk hozzá, nagyon a szívünkbe zártuk. Átéltük vele a gyerekbetegségeket, kórházat, Csongor születését és most Villőt is hozzá hordom. Annyira megnyugtató tudni azt, hogy ő van, hogy segít ha baj van. Nagyon fog nekünk otthon hiányozni.
Miután Villőt megméregette, megvizsgálta, Iringó következett. Rettenetesen élveztem, ahogy igazi nagylány módjára elmeséli, hogy milyen problémái vannak, és a kérdésekre is nagyon pontos válaszokat adott. Szinte bele sem kellet szólnom a csaknem háromnegyed órás beszélgetésbe.
Ilyenkor annyira büszke vagyok, rá és hihetetlen is, hogy már elmúlt kilenc éves. Szép látni, megélni azt, hogy hogyan nyílik ki az értelme, hogyan gondolkodik.
Ma reggel (éppen ennek a doktornőnek) ajándékot szeretett volna készíteni, ami nála szinte minden esetben rajzot jelent. Hosszú idő óta először vette elő a viaszkrétákkal teli krétakukacát és nagyon szép formarajzokat készített. Eleinte még gondolkodott, hogy hogyan is csináltuk mi ezt otthon, aztán már készültek is a rajzok. Ő is boldog volt, hogy újra a krétákkal rajzol, kicsit olyan érzésem volt, mintha azt mondaná, hogy most már elég volt ebből az isolából, itt az ideje, hogy újra a fontos dolgokra koncentráljak.
Ma mikor a doktornő megkérdezte, hogy örül-e, hogy hazamegyünk, ezt válaszolta: "azt szeretném, ha két Iringó lenne és akkor az egyik mindig itt tudna élni a másik pedig otthon."
Talán nem is tudom átérezni, hogy neki mennyire nehéz ez a kettős identitás. Itt született, nevelkedett 6 éves koráig majd két év otthon, mialatt teljesen beleilleszkedett abba a közegbe, majd újabb egy év itt, ami úgy telt el mintha el sem mentünk volna. Ő az aki tényleg azt mondhatja, hogy francia és magyar, minden téren. Mi pedig csak segíteni tudjuk, hogy ez ne egy teher legyen számára, hanem szabadság.

Perdre le Nord - Elveszni

Köszönöm Noéminek, hogy elindította a reflexiót a külföldi létből való hazatérésről, a kettős identiás kérdéséről. Azóta is nagyon sokat gondolkodom rajta, előszedtem régen olvasott kedves könyvemet a kérdésről, álljon itt néhány idézet.

"Miben vagyok még mindig hazám gyermeke? Mindenben: annál az egyszerű
oknál fogva, hogy ott töltöttem a gyermekkoromat."

"A kivándoroltak gazdagok. Gazdagok a felhalmozott és ellentmondásos identitásaik által."

"Itt (az emigrációban) elhallgatod azt, hogy ki voltál...semmit sem tudnak arról ami formált, amiből lettél...Ott (a hazában), elhallgatod azt amit csinálsz. Amit évek óta gondolsz, mondasz, olvasol, látsz a mindennapjaidban, az ott élő embereknek semmit nem jelent."

"Minden kivándorló meg van győződve róla...hogy létezik egy része, vagy jobban mondva egy másik Énje amely tovább él az elhagyott országban."

Annyira, szépen , árnyaltan fogalmazza meg mindazt amit érzek így 11 külföldön töltött év után. Nagyon nehéz ezt megosztani azzal, aki sohasem élt másol. Mindenki aki hazájától távol él ezt a kettősséget hordozza magában: egyik része szorosan kapcsolódik a gyökereihez a másik pedig beledolvad a befogadó ország mindennapjaiba, melyet az otthonmaradottak nem ismernek. Két különböző létezés melyek nem tudnak egymásról...ezek hozzák létre a magányossság de ugyanakkor a gazdagság és a nyitottság érzését is.
Én nagyon boldog vagyok, hogy az élet megadta számomra ezt a lehetőséget, még akkor is hogyha ezután már sohasem fogok beleilleszkedni tökéletesen abba a formába amit születésemkor kaptam.
Bemásolom ide a végére azt a történetet amit Noéminél olvastam:
"Képzeld el, hogy formák vagyunk, és az egyes országok megfelelő "lyukak", amibe ezek a formák beleférnek, akárcsak az ismert gyerekjáték. Te kör vagy, az országod egy kör alakú lyuk. Ha egy idegen országba mész élni, a te kis körödet hiába tuszkolod a négyzet alakú nyílásba, nem fog beleférni. Le kell hát vágnod a kilógó darabkákat, de négyzet sohasem leszel, csak egy furcsa forma. Beleférsz már a lyukba, de valahogy mégsem stimmel. Aztán hazatérsz, és kör sem vagy többé.."

Francia waldorf iskola

A napokban a párom Franciaország második legrégebbi waldorf iskolájában járt kapcsolatépítés címén. Párizs déli agglomerációja 50 éves ovi-iskola-gimi egy kis kastélyban hatalmas park közepén. Gyönyörű. De itt sem minden fenékig tejfel, itt is hasonló problémákkal szembesülnek nap mint nap, mint mi otthon.
Hihetetlen módon ez csk megerősített minket aznon elhatározásunkban, hogy erre kell haladni és otthon is építeni kell. Ha kis lépésekkel is haladni előre. A saját és a gyerekeink jövőéért.

Kermesse

a neve a francia iskolákban-óvodákban az év végi ünnepnek. Mint a nyárünnep a Waldorfban, csak persze jóval kevésbé waldorfosan.
Naszóval ma Iringóék iskolájában volt és kellemesen csalódtam, főként a Csongorék múlt heti ovis ünnepének a tapasztalatával a tarsolyomban.
Mindenféle ügyességi játékokban és versenyekben lehetett résztvenni, mint például zsákbanugrálóverseny vagy célbadobás. Nem volt giccses körhinta, nem üvöltött a zene, és a gyerekeket nem állították ki hogy énekeljenek és táncoljanak a gépzenére. Itt a suli összes gyereke két dalt énekelt el együtt, nagyon aranyosan.
Végül pedig aki akart ott maradhatott egy közös ebédre, tanárok, gyerekek, szülők közösen. Mindenki hozott valami finomságot. Szóval jól éreztük magunkat. Mindez ha otthon történik le sem írom, hiszen természetesek, főleg nálunk a waldorban, az ilyen ünnepek. De itt azt tapasztaltam, hogy a hivatalos kommunikáción kívül szinte nics is kapcsolat az iskola és a családok közt, nincsenek ünnepek, szülői estek. Időpontot kell kérni, ha valamit meg szeretnénk tudni a csemeténkről. Ez itt mindenkinek természetes, csak én éreztem nagyon furcsán magam hogy miért is szeretném tudni, hogy mit csinál a gyermekem napi majd' hét órán át az iskolában.

Alkotás

Ma reggel mesélte a párom, hogy tegnap hallott egy történetet egy ismerősétől, aki gyerekkorában annyira utálta, hogy meghatározott időben asztalhoz kellett ülni és a szülei nem vették figyelembe ha ő éppen valamit csinált, esetleg olyat ami számára nagyon fontos volt. Így gyakran fordult elő, hogy valamilyen alkotó tevékenységet szakítattak félbe vele, amit aztán már nem volt kedve folytatni.
Elgondolkoztam ezen, mert én is elvárom a gyerekeimtől, hogy ha az asztalhoz ülünk ők is ott legyenek és együtt együnk. És tényleg nem nagyon érdekel, hogy éppen mit csinálnak. Lehet, hogy én is így töröm le a kreativitásukat?
Azt vettem észre Iringón, hogy sokszor nagy kedvvel kezd bele valamibe, de ha nem lelkesítem, segítem vagy éppen valamilyen kényszer miatt abba kell hagynia akkor a lelkesedése hamar elvész.
Hogyan békíthetjük ki a gyerekek kötöttségek alóli kibújásának vágyát az általunk felállított szabályokal?

blogírás

Hát szóval én is nekilátok. Soha nem gondoltam volna magamról, hogy egyszer interneten fogok naplót írni. Persze utóljára 16 évesen írtam...
De aztán itt az internet , és nagyon megtetszett az ötlet, ugyhogy itt vagyok és majd meglátjuk mi sül ki belőle.